Ilyenkor elfog valami borzongató öröm. Zsigeri emelkedettség - ha létezik ilyen. Ezek azok a pillanatok, azok a csodás élethelyzetek, amikért élek, amikért érdemes élni. Jó, jó, több is volt már, de ez semmit sem vesz el a mostani szépségéből vagy értékéből. (Micsoda szerencse, hogy nem szerződtem Faust módján Mefisztóval...!) Éteri fuvoladallamok, lebegő hárfa-zongora-futamok... és megszólal százötven torok fojtott pianoban: "Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis..." A teremben a sárga és az arany fényei uralkodnak, de nem ez számít. A kollégák hátát látom, időnként profilját. Látom az őszes, barnás, szőke és fekete üstököket, meg a fejeket, amelyekről a lombot letarolta az élet, és arra gondolok, hány év tanulás, elszánt gyakorlás van emögött, hogy ez a rengeteg ember így tud együtt emelkedni és süllyedni a fiatal karmester magabiztos mozdulataira. És közben futkos a hátamon a hideg a zsigeri örömtől, amit ez a csodálatos mű nyújt. És eszembe jutnak az én utam vargabetű...