Élmény-befőzés

Ki az, aki valóban nem megfelelő testbe született? Ismerek személyesen pár embert, aki nem kapta meg azt a testet, amit méltónak érezhet egy átlagos ember. Ismerek csodálatos embereket, akik orvosi hiba miatt lettek örökre nyomorékok. Nincs mit szépíteni rajta. Tudok gyermekekről, akik az élettel össze nem egyeztethető rendellenességgel születtek. Tudok emberekről, akik folyamatos orvosi kezelés nélkül nem élnének sokáig. Ismerek taszító külsejű embereket. Mit lehet tenni ilyenkor? Kell-e keresni, miért mindez? Kinek a mulasztása? Kinek a bűne? Ki tehet róla? Miért engedi az Isten, ha van egyáltalán, hogy ilyesmi történjen? Mit lehet ilyenkor tenni? Ismerem a megnyomorított testben igazgyönggyé szenvedett lelket. Ismerem az anya fájdalmát, aki megszülte életképtelen gyermekét - és elengedte. Vissza, ahonnan ideérkezett. Ismerem a torz külső mögött arannyá párolt lélek finomságát. És a bőrömön élem meg, milyen, ha valaki az orvosok nélkül életképtelen. Milyen érzés selejtnek lenni. És p...

Van nekem egy nagyon öreg vitorlavirágom . Még az előző évezredben kaptam, diplomakoncerten. Ebből is látszik, hogy egy valóságos matuzsálemről van szó. De nem látszik ám rajta. Most éppen közepes méretű. Volt már fél fürdőszobát betöltő, hatalmas bokor és volt egy szál levélkével árválkodó.  Nagyon szeretem. Valahogy összenőttünk. Ami különlegessé teszi számomra még, az az, hogy a lelkiállapotomat gyönyörűen le lehetett olvasni róla. Ha szép kerek volt az életem, tizesével ontotta a virágokat méteres lombjában. De ha vihar tépte a lelkemet vagy titkos féreg foga rágta, menten sorvadásnak indult: kisebb és kevesebb levelet hozott, az is sárgult, aszott, a virágai is egyre kisebbek lettek, míg el nem tűntek. És ültethettem csodaföldbe, öntözhettem csodatáppal - rá se bagózott. Kornyadozott.  Aztán egyszer csak, valami érdekes úton-módon azt hozta az élet, hogy orchideák kezdtek gyűlni körülöttem. Igen, emlékszem már. Drága Ági húgom hozta az elsőt, amikor megtudta, hogy most m...

 Ahogy feslett erkölcsű, pénzhajhász szerencsejátékosként odalibegek életem legmagasabb sarkú, mégis hordhatóan kényelmes, talánbordó cipőjében, fekete, fűzött derekú, csipkés nadrágszoknyás ruhámban, könyök fölé érő csipkekesztyűben, szaloncukor formájú kalapommal a vörös göndör paróka fölött a másik kártyázó társasághoz, kedves kalapos kollégám a szokásos, kötelezően kokettálós köszönés helyett csak búsan mered maga elé.  - Ne is kérdezd! Ez az utolsó. Vége. Vége a Manonnak meg az egésznek. Itthagyjuk ezt a csodás házat, ahol annyi hihetetlen élményben volt részünk! - és sorolja, sorolja az emlékeket. Gyász lengi be hirtelen a tiritarka, fényes társaságot. Tényleg. Ha most itt az Erkel is bezár, mikor nyit meg újra? Láttuk az Operaház többéves csúszását. Reménytelenség, lemondás és csüggedés árad szavaiból, lényéből. Jaj, de megértem! Közben pedig bennem egészen más is munkálkodik. A várakozás izgalma. Mert nemsokára újra az Andrássy útra járunk dolgozni. Az Operába. Az OPER...