Hosszan néztem a gesztenyefát a szép, többszárnyú, százéves ablakból. Szeretem a vadgesztenyét. Gyönyörű, hatalmas leveleit, fényes-barna, tenyérbe simuló gesztenyéit. A régi házunk melletti templomudvar is tele van vele. Otthonosságot kölcsönzött ennek az abszurd helyzetnek is. Amikor bejöttem, még zöld volt a lombja és dús. Ahogy magamhoz tértem, egyre több erőm és unatkozni való időm lett, egyre többet tanulmányoztam, hol fektemben, hol ültömben. Eleinte inkább csak úgy vízszintesen. A fejem az ablak felé esett, így elég fárasztó volt kifacsart tartással kinézni. Amikor már nem kellett folyamatosan az infúzió, megfordulhattam. Kényelmes ágyam volt amúgy, lényegesen komfortosabb, mint az otthoni matrac. Mert a picuri, nemrégiben kiutalt panellakásban még egy ágy nem fért volna el, be kellett hát érjem a matraccal. Már amikor éppen hazamehettem látogatóba. Persze, a kollégiumban volt saját ágyam is. Meg öt szobatársam. Érdekes, akkor tágasnak tűnt a kolesz szobája, évtizedek távla...