Világosan emlékszem arra a kislányra. A fürdőszobai tükörbe csak a lila, műanyag, homokóraforma széken felkapaszkodva tudott belenézni. Jónéhányszor leesett, megütötte magát - a könnyen boruló, könnyen széteső hokedli nem támogatta ezeket az akciókat. De ő azért felmászott rá, erősen kapaszkodva a mosdókagyló szélébe - úgy látszik, a mosdóba több jóindulat szorult, mint a székbe - , hogy a kopott foncsorozású, unalmas, tizenkettőegytucat tükörbe belenézzen. Mert nem a tükör számított. A lényeg a kép volt. A tükörből ugyanis egy tüneményes, mosolygós kislány ragyogott vissza. Bőre áttetsző-fehér. Orra csupa szeplő. Két kis szőkésbarna fonott copfja reménytelenül kócos - a nap bármely szakában. De a nefelejcskék szemek kedves-huncutul csillogtak. A rózsás orcák vidáman mosolyogtak. A szép ívű, cseresznyepiros szájacska bájosan kacskaringózott a pisze orr alatt. Közel hajolt a képhez. Csücsörített. Mosolygott. Fintorgott. Megpróbálta mérgesen ráncolni a homlokát...