Élmény-befőzés

Hogy mi jár a fejemben? - ezt kérdezgeti tőlem mindig a közösségi oldal. És bizony jólesik néha megírni. Ezért hát ott főztem meg először ezt a kis befőttet. Élménybefőtt. Ez jár a fejemben. Az élmény - gyümölcs. Van íze, illata, formája, és főleg: élvezeti értéke. Nagyon szeretek befőzni, mert utána gyönyörűség végignézni a kamrában sorakozó, fegyelmezett, ragyogó színekben pompázó üvegeken. És milyen jól tud esni, amikor kibontjuk! Ha rengeteg gyümölcs terem egyszerre, nincs is más teendő. Muszáj befőzni. Húsz kiló körtét meg lehet enni, kétszázat nem. (És akkor ugye még ott az elajándékozás csodálatos, szívmelengető lehetősége.) Annyi élmény ért mostanában, hogy szeretném befőzni, ledunsztolni, és még sokáig gyönyörködni benne. Az élmény is frissen az igazi, vagy szakszerűen elcsomagolva. Mert másnap már kicsit bogaras, megmásszák a hangyák, esetleg az ide-oda pakolástól kicsit már ütődöttebb lesz. Vagy tönkre is megy. Mert élő dolog. Frissen még lédús, az összes é...

Pár napja írtam a közösségi oldalon... Ma este volt az idei utolsó Nabucco. Nagyon szeretem. A rendezést is. Szívhezszóló képek, színek, mozdulatok. A hangok meg ugye Verdi érdeme az egész, elejétől a végéig. Amikor véget ért, és a közönséggel közösen susogtuk el a Szabadságkórust (karmester úr ars poétikájának megfelelően, bensőségesen), átszaladt a szívemen az az érzés, amit akkor éreztem, amikor először álltam, vagy inkább feküdtem a színpadon. Az Aidában voltam akkor éppen rabszolga, szegény, rabszíjon berángatott, korbáccsal megcsapkodott, szétfoszlott ruhájú, elgyötört. És nagyon mélyen belém égett az élmény. A színpad kellős közepén voltunk egy maroknyian, az "etiópok" vert serege, körülöttünk az "egyiptomiak" ünneplő kara. És ahogy ott a földön feküdtem, átéreztem, micsoda erő van ebben. Hogy akkor ott mi, mindannyian egy hatalmas mesét játszunk el. Aminek persze van tanulsága is, de nem az észhez szól elsősorban, hanem a szívhez, mint mind...

Hét évvel ezelőtt írtam. És azóta is velem van a virágom... Tizensok éve már, hogy az egyházzene tanszakon lediplomáztam. A koncert után odajött a kórusom (ők is énekeltek nekem), és megajándékoztak egy gyönyörű vitorlavirággal. (Azt a kórust nagyon szerettem. Ők voltak az első kórusom, akiket én vezethettem.) Ez a virág nagyon szeretett nálam lenni. Először csak szépen erősödött, aztán elkezdte ontani a virágokat. És ontotta, és ontotta, egyszerre ötöt, tizet, tizenkettőt. Egyedül februárban tartott szünetet minden évben, hogy aztán újult erővel virágozzék tovább. És közben növesztette a leveleit is, amelyek valószínűtlenül nagyra nőttek. Ez volt az egyik kedvenc virágom. Egy kicsit jelkép is volt a számomra: annak a jelképe, hogy nem kell sok ahhoz, hogy egy gyönyörű virág folyamatosan pompázzon. Csak, CSAK megfelelő környezet és táplálék. Egy kis fény, egy kis pára, sok-sok víz. És ahányszor ránéztem, repesett a szívem. Négy éve költöztünk el a régi lakásunkból. Azon a nyáron...

Feledékeny vagyok, ez a helyzet. Bármennyire is erősen élek meg egy-egy helyzetet, sajnos sokszor elfelejtem. Mi az, hogy elfelejtem! Amikor mesélnek később róla, ámuldozva hallgatom: ez komolyan velem történt meg? Kutatok a memóriámban: üres. Ezen a szakaszon nincs semmi. Vagy csak hozzáférhetetlen. Amúgy az életem egy regény. Éppen úgy, ahogy a regényeknél szokás - izgalmas, szórakoztató, fájdalmas fejezetekkel. Barátságos, utálatos, érdekes és unalmas emberekkel. Erre is nemrég döbbentem rá. Egy regény főhőse vagyok! Középiskolás voltam, amikor megérintett a naplóírás. Kérdeztem Krisztát, hogy miért ír naplót. "A naplóírás a memória csődje" - szajkóztam neki. Nem sokkal azelőtt, ki tudja már, kitől hallottam, és olyan frappáns bölcsességnek tűnt. Kriszta sejtelmesen rám mosolygott: "Éppen azért!" Jaj, de sajnálom, hogy nem írtam akkor. Milyen érdekes kis időutazás lenne, visszatekinteni, mit hogyan éltem meg. Amit akkoriban mégis írtam, többnyire az érz...