Tegnap este a Galyatető kilátóban jártunk. Szinte kézzelfogható volt, hogy Valaki tényleg jár a fák hegyén. Soha nem lehet visszaadni azt az élményt, amit az óriásira megnőtt fák együttese nyújt. Sem az egymás mellett leélt, egymáshoz idomult törzsek súlyos könnyűségét, a méltóságot; az ezerszínű zöldet, a levegő illatát és a levelek susogását, de a lemenő nyári nap olajosan aranyló, hidegen is melengető fényeit sem. Persze, egy festő megkísérelheti, de az igazi mégis csak itt, a helyszínen. Amikor pedig a kilátóból lenézek, látom, hogy mindez csak egy finom szálú, puha moha-párna, amiben cuki emberszabású bogárkák járkálnak. És nagyon közel kerül a nyolcadik zsoltár. És eszembe jut Valaki, aki a fák hegyén jár, és ezt Kányádi Sándor szavakba tudta önteni valahogy. És lefotózom azt a helyet, ahonnan érzem ezt a jelenlétet. És otthon megnézem. És ott van! Valaki ott járt. Ne gyertek nekem azzal, hogy ez csak a kamerám fénytörési hibája. Tudom, hogy az. Is. És még valami. Vala...