Ahogy ülök a kis kerti asztalnál, a zenei élet mindenféle területein dolgozó, erre az alkalomra összehívott tagjaival, valami furcsa, lebegő boldogság és béke tölt el. A beszüremkedő utcazaj is csak fokozza a békesség érzetét. Hiszen itt csend van. Persze nem némaság. A béke meghitt csendje. Amibe belefér, sőt, szerves része a zenész és énekes kollégák beszéde, az ilyenkor szokásos csevej hangjai. Besötétedett. A rendezvény nehezen kezdődött, talán pont ezt vártuk, a sötétet, hogy a szombat, a sabbat véget érjen, és elkezdődhessen a zsinagógában a koncert. De már tart. Éppen arra várunk, hogy a záró műsorszámot előadjuk. Magamba szívom a hangulatot. Legjobb lenne megfesteni. Szürkét, sárgákat és a zöld árnyalatait venném a háttérhez. És ünnepi, ragyogó feketét és fehéret az emberekhez. Csuda, ahogy a fény játszik az arcokon. Az udvarban világító reflektorok csak féloldalasan világítanak meg: az arcunk egyik fele sötétebb, a másik ragyogó. Ebben a különös, e...