Egyenetlenül kopog az udvar kövén a lötyögő fejű kalapács. Persze, hiszen a barackmagok ide-oda ugrálnak alatta. Az egyik könnyen megadja magát, szétforgácsolódik azonnal. A másik meg csak szökdös erre-arra, mint akit csiklandoznak. Nem is sikerül mindet szépen megtörnöm, hogy egészben maradjon. Nem baj. Az előbb, csak úgy, kipróbáltam, hogy milyen ízű. Főiskolás koromban ugyanis egyik kollégista szobatársam hozott be egy üveg lekvárt, amiben magok fehérlettek. Először azt hittem, penészes. Aztán, mikor a lány kibontotta, és megkóstoltuk, döbbenten tapasztaltam, hogy milyen finom is a sok szép fehér kis mag benne. Meg is kérdeztem utána anyut, hogy miért nem így teszi el ő is. De persze költői volt a kérdés. Hiszen a barackmagot meg kell törni, és a puha belsejét forró vízbe dobva kell pucérra vetkőztetni. Anyu harminc kiló alatt neki sem állt lekvárt főzni, de volt az ötven is. Néha még több. Az a látvány, ahogy anyu a konyhában a hatalmas kondérban órákon át kavargatja a rotyogó lek...