- Ha szomorú vagy, vagy csak fáradt, vagy egyszerűen erőt szeretnél meríteni, valami igazi ős-erőt, menj, és ölelj meg egy fát! Érezni fogod, ahogy a fa is visszaölel téged, és feltölt energiával! - tanácsolta egyszer egy nagyon bölcs apáca. Be is tartom a tanácsát. Bár ami azt illeti, nem minden fa hagyja megölelni magát. Van, amelyiket nem is kívánja az ember ölelgetni. Vagy azért, mert túlságosan alacsonyról indulnak az ágai, és egyszerűen nem lehet a törzséhez hozzáférni. Vagy azért, mert arasznyi hosszúságú, erős tüskékkel veszi körül magát. Vagy azért, mert annyira mézgásak, hogy szinte lehelik maguk körül: vigyázat, ragacsos vagyok! Sokat tűnődöm azon, hogy mennyire fontosak számomra a fák. Olyan emberiek. Olyanok nekem, mint óvó lelkek körülöttünk. Mindig készen állnak, mindig adnak, cserében nem várnak semmit. Vagy nem sokat. Nagyon szeretem a diófákat. A többségüknek méltóságteljes, gömbölyű koronája, szép, sima, könnyen megmászható törzse van. Szinte hívogat: na, gyere, ...