Tegnap este a Galyatető kilátóban jártunk. Szinte kézzelfogható volt, hogy Valaki tényleg jár a fák hegyén. Soha nem lehet visszaadni azt az élményt, amit az óriásira megnőtt fák együttese nyújt. Sem az egymás mellett leélt, egymáshoz idomult törzsek súlyos könnyűségét, a méltóságot; az ezerszínű zöldet, a levegő illatát és a levelek susogását, de a lemenő nyári nap olajosan aranyló, hidegen is melengető fényeit sem. Persze, egy festő megkísérelheti, de az igazi mégis csak itt, a helyszínen.
Amikor pedig a kilátóból lenézek, látom, hogy mindez csak egy finom szálú, puha moha-párna, amiben cuki emberszabású bogárkák járkálnak.
És nagyon közel kerül a nyolcadik zsoltár.
És eszembe jut Valaki, aki a fák hegyén jár, és ezt Kányádi Sándor szavakba tudta önteni valahogy.
És lefotózom azt a helyet, ahonnan érzem ezt a jelenlétet.
És otthon megnézem. És ott van! Valaki ott járt.
Ne gyertek nekem azzal, hogy ez csak a kamerám fénytörési hibája. Tudom, hogy az. Is. És még valami. Valaki, aki a fák hegyén jár.
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
(Kányádi Sándor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése