A kerti pulcsi

Először normális, hétköznapi, sőt, elegáns pulóverként kezdte.

Aztán a sok használatban kissé kiment a formájából, eléggé viseltes lett. Viszont pont jó a hossza, kényelmes az anyaga, a fazonja - jó lesz még kerti öltözéknek. 

Így kezdődött a szép kárómintás pulcsi második élete.

Egy kerti pulcsi persze nagyobb igénybevételnek van kitéve. Kemény fizikai munkának, mondhatni. Egyszer csak látom: egy L alakú hasadás van a hátán. 

- Megvarrjam? - kérdeztem.

- Á, nem kell. Ez csak kerti, jó lesz ez így!

Hát maradt a szakadás.

De az élet ilyen: ami egyszer elkezdett szakadni, az szép lassan, fondorlatosan, észrevétlenül egyre tovább szakad. 

Azt vettem észre nemrégiben, hogy a fél háta kivan a ruhából. Most már zavarta a szememet. 

- Nem dobhatnánk ki?

- Ne, olyan jó anyaga van! Szeretek ebben dolgozni.

Kimostam. 

Aztán félretettem a varrnivalókhoz.

Aztán egy napfényes karantén-napon elővettem. Mit kezdjek ezzel a hatalmas szakadással? Ki tudja, mennyi anyag feslett már ki belőle...

Nézegettem. Forgattam. Az agyam túráztattam: hogyan fogjak hozzá?

Ha csak simán össze próbálom fogni, tovább hasad. Ezért aztán szépen, módszeresen elszegtem a szakadás szélét. 

Egészen jól látszott már így a régi L-alak. Csak ugye megnőtt azóta. Így legalább már azt is láttam, melyik rész kivel passzolt össze. 

A legjobban összeillő részeket szépen egymás mellé igazítottam, és összevarrtam. Mindet. Sok idő volt.

És mire minddel kész lettem, már látszott, hol hibádzik a kikopott, kifeslett anyagdarab.

Mivel pótoljam?

Nem volt a pulcsi anyagával és színével egyező fonalam. Fogtam hát egy legkevésbé elütőt, és - bestoppoltam.

Mi tagadás, nem lett tökéletes. De kész. Be van foltozva. Lehet egészen nyugodtan használni - nem feslik tovább.

Mennyivel egyszerűbb lett volna megvarrni rögtön a legelején. Akkor még talán nem is látszana. Vagy ha mégis, nem lenne ennyire feltűnő. 

.......

Nem tehetek róla, de mindenről eszembe jut valami egészen más, amit ott és akkor teljesen rokon jelenségnek érzek.

Így jutott eszembe, hogy ez működhetne a kapcsolatokban: amint kiszakad, sérül valahol, igyekezhetnénk megjavítani. Jóvá tenni, amit még lehet. Amikor még szinte nyom nélkül lehet. 

Vagy ha már nagy a szakadás, lenne bölcsességünk előbb elvarrni szépen a szálakat, elszegni, hogy ne szakadjon tovább. Utána pedig azt közelíteni, ami már amúgy is közel van egymáshoz. És akkor a végén kiderülne, hogy sokkal kevesebb híja van, mint elsőre tűnt. 

És akkor okosan kipótolni a hiányt. 

Mindig ott marad az elütő szín, anyag, minta. Mindig emlékeztetni fog a szakadásra.

De arra is, hogy volt szándék, idő a javításra. És hogy abban a munka is benne van.

Mert ezt sem adják ingyen.

(Miket írtam még?)